Új vércsepp loccsant a földre
Vele együtt egy lélek hagyta el a földet örökre
Pár percel ezelőtt keserű kacagás tört elő belőle
Most már az angyalokkal nevethet örökre…

A lány arca most már fehéré lett
Kifutott belőle az élet
Elhagyta a földet, elhagyta a poklát
Meglelte az áhított nyugtát

Fáj neki az élet, kínozta a lét
Nevetett, de sóvárgott a pengéjéért
Szerette a szerelmét, aki viszont szerette
Bár vele lehetne örökre

Szerette az apját, aki magától eltaszította
Ki a gyermekkorát a sírba elásta
A kislányt mindig csak kinevette
Az az ember ki őt sosem szerette. 

Szerette az anyját akinek mindig fájdalmat okozott
És akitől bocsánatot kérni sosem tudott
Szerette az egyetlen barátját aki szomorú volt
Szívében csak a magány honolt.
Szerette a festői tájat, az érzői zenét
Amiben kiélhette minden félelmét
De minden fájdalma benne maradt
Széttörte a gyenge falat.

És a lány eltört, ketté repedt
Elhagyta ezt a földi teret
Szállt a lelke mindegy hogy merre
Csak a lehető legmesszebb...fel az egekbe.


Testére éjjel a család rátalál
És keserű könnyeket hullajt majd rá
Életükben először a lányuk lesz a legfontosabb
De pár nap múlva minden ugyanúgy folytatódik majd!
 

És a lányt elfelejtik
Nevet többé ki nem ejtik
Közbe lelke szárnyal a magasban
Szabadon és boldogan!