Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük tőle az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok.

Pár fájó érzés a szívverésnek utat adva született
Pár dobbanásban fogalmazódott meg ez az üzenet
Így egy művészlélek művészettel minden érzést feltár
Ettől a fájdalomtól lesz ez most egy szenvedélyes leltár.

Vonul a közöny jégmezőin
a bilincsbevert agyvelők
támolygó, gyáva menete.
Rendíthetetlen Nagy Tanú!
A síkos jégen nem inog
megingathatatlan íróasztalod.

Valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Azt mondják, az idő gyógyít,
Hogy feledni is lehet -
A mosolyok s könnyek mégis, most is
Kínozzák a szívemet.

Olykor eleget szenvedünk ahhoz,
hogy jogunk legyen soha azt nem mondani:
- Nagyon-nagyon boldog vagyok.

Jobb a szerelmi bánat, mint a bánat szerelem nélkül.

A fájdalom - éppúgy, mint a boldogság és öröm - magántulajdon.

S bús lelkem az árnyékból, mely padlómon szétfolyva jár,
Nem szabadul - Soha már!

Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA.

A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret. A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár óhajtana részesülni benne.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.

Ne higyj nekem, ha mosolygok
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Te már ezentúl mindig harmadik vagy.
Te már ezentúl mindig hátul ülsz.
Te már nem látod kettesben a tengert.
Nem fáj, hogy az élet így félretolt?

Sírj, csak sírj, hogy zokogás zuhatag mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

A pozitív érzelmek jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek. (...) Bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje.

A tested dolgozik naphosszat,
a kezed megágyaz éjszakára,
a lelked fárad, sose pihen
és már te sem mosolyogsz.
De nem hibáztatlak
a fájdalmaimért.

Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.

Csak bámul és etet, a könnyeken nevet,
Ő arctalan lehet, Ő gyűlölve szeret.
Annak akarsz látni, ami nem vagyok,
Majom a ketrecben.
Szivem.
Annyiszor vádolsz, hogy elhiszem.

Nem én kértem, hogy megszülessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.

Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.

Nézegetett erre, arra, de nem látta a végét. Képtelen volt felfogni. Nincs mit tenni. Nem tudott rájönni, hogy merre van az élet.

Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.

Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet.

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.

Minél mélyebbre ás a bánat a lelketekben, annál több örömet tudtok befogadni.

El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de...
Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (...) Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
- Larten nem akar ezt - súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. - Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? (...) Az üres nem jó - folytatta Truska. - Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyűlölet is jobb, mint az üres.

Legszívesebben csak ölelném, hogy felejtse végre el a fájdalmakat, mert a múlt elmúlt.