Nem tudom (...), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. 

Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt.    

Ahol nincsen emberi reménység, ott vagyon az isteni segítség. / Mikes Kelemen/

Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön: minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.

Aki sosem kockáztat, annak nincs mit remélnie.

Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény.

Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol...

Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény: Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen.

Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.

Tollas kis jószág a `remény` Lelkünk ágára ül, Fújja szövegtelen dalát, És sohasem némul el.

Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elborít a szomorúság, vagy a halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.

Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.

A várakozás ott csal meg, ahol Legtöbbet ígér; s akkor sikerül, Mikor a remény csüggedésbe hül.

Minden emberi bölcsesség összegezhető két szóban: várakozás és remény.

Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.

Szomorú dolog remény nélkül élni, testvér... Előrenézek, és a jövő elijeszt... Valami dermesztő, északi-sarki atmoszférában járok-kelek, ahova be nem hatol a nap sugara...

Amikor azt mondod: 'Feladom!', gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: 'Egek, micsoda lehetőség!'

A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével.

Ösztönszerűleg inkább hajlunk a reményre, mint az aggodalomra - amint szemeink is maguktól a világosság felé fordulnak, nem a sötétség felé.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni.

Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.

Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk.

De akkor is remélek egyre, hogyha
még újra éj jön s újra éj az éjre,
átfázom, átvirrasztom álmodozva.

Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény.

Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.

Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön:
minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.

Messze tekints. A pálya kicsiny; túl rajta nagyobb vár.

Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!

Minden emberi bölcsesség összegezhető két szóban: várakozás és remény.

Ahol nincsen emberi reménység,
ott vagyon az isteni segítség.
  
Ahogy öregszem, egyre inkább hiszem, hogy csak az álmaink maradandók.

Emberi törvény kibírni mindent
S menni mindig tovább,
Még akkor is ha nem élnek már benned
Remények és csodák.

Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.

A remény jó dolog, talán a legjobb. És a jó dolgok nem halnak meg, miként a rosszak sem élnek örökké.

Benned él párod sajgó negatívja, várod, hogy a varázsszót kimondja: Én vagyok Te - mellyel örök sebedet begyógyítja.

Mindig a hajnal előtti utolsó óra a legsötétebb.

Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam, és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életem magába szívta már: megsemmisültem e beteljesedés várásában... Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!
 
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.

Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ő jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségének. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem.

A valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény - bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.

Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.

Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondanunk!

Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.

Az emberiség lassan, de mindig megvalósítja a bölcsek álmait.

Neked is új reményt ad minden nap,
Adj esélyt a rejtett álmodnak.
A szíved rég valóra váltaná,
Tégy ma esküt rá!

Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény:
Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen.

Mi a nagy álom? A nagy álom sok kis álomból és az alázatnak, az álom jelzései előtt való meghódolásnak sok aktusából áll. A nagy álom a jövő és annak az új világnak a képe, amelyet még nem értünk.

Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér, szabad, fény felé szálló madárnak támadott fel.

A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.

Éjsötét a verem, mégis benne terem meg a boldogság.

Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt.

Partról partra szállok, mennyi új virág és íz!
Millió sok ember vár, aki új reményben hisz.
Ők is tűrtek csendben, némán,
Szemükben ott van az igazság.
Még kicsi a Föld, hol élünk, és túl nagy a hazugság,
De hol a szerelemélmény? Veled ott partot érnék.

Ha az ember az individuáció útját járja, ha éli az életet, akkor a tévedéssel is számolnia kell, különben nem lenne teljes az élet. Semmi garancia nincs rá - egyetlen pillanatban sem -, hogy nem követünk el baklövést, vagy nem kerülünk halálos veszélybe. Az ember talán úgy véli, akad biztos út. Ez azonban a holtak útja volna. Akkor már nem történik semmi, vagy semmiképp nem a megfelelő történik. Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott.

Az életnek minden öröme csak por és hamu, és az örömnek előzetes érzése - a remény - sokkal édesebb, boldogítóbb, mint maga az öröm, mert ha elértük, amire vágytunk, meghal a vágy, és vele az öröm is.

Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.

Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a remény, és él a hűség is.

Néha megáll egy pillanatra az idő. Egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép. Elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok. Semmi sem változik. Aztán elmúlik a pillanat.
  
Tollas kis jószág a `remény`
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sohasem némul el.

Semmi sem olyan köztudott, mint az, hogy nem várhatunk valamit cserébe a semmiért. Mégis mindannyian ezt tesszük, és úgy hívjuk: Remény.

Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.

Emeld fel a tekinteted. Húzd ki magad. Képes vagy rá. Ha sötét is van, mindig lesz új reggel... Tartsd életben a reményt.

Az élet korántsem tökéletes, de (...) mégsem annyira reménytelen.

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

A szemed takard el, és úgy számolj el egész` százig,
én meg a korlát mögött bújok el, úgy, hogy csak a szívem látszik,
és onnan fogod tudni azt, hogy én vagyok az egyetlen ember,
akivel jó lenne egyszer.

Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben...
Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem!

Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már... nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öreg ember lettem. Ha hozzátok fűző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!

A remény halhatatlan, és amíg élek, remélni fogom, hogy megérkezem egyszer.

Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra.

Ezernyi titkod
bennem rejlik
számtalan szádon
ajkam fénylik
merész pillanat
téged szeretni
hiányod félni
s reménybe temetni...

A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket.

Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár,
kell ott fenn egy ország, amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel,
Kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el.

Álom-e?
A foszlány mi reménnyé ásítja lelkem?
Hallom-e?
A suttogó hangját?
Hiszem-e?
Árulón ismételt ragját?

Csak akkor tehetsz meg mindent, hogy ha már semmid sincs.

Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elborít a szomorúság, vagy a halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.
 
Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.
 
Szeretném hinni, hogy az élet nem olyan folyó, amely döglött halként sodor magával bennünket.

Ha ablakunkon kihajolva várjuk emberünket, akkor kicsikét mégiscsak kicselezzük az időt, mert egy pillanattal előbb vehetjük észre. Hát még, ha az utcasarkán lessük, hogy jön-e már. De meddig mehetünk elébe egy életen át?

Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár.

A világ utat nyit annak az embernek, aki tudja, merre tart.

A szíved nem egy seb, amit piszkálgatni kell, vajon leválik-e már róla a var. Hagyd, hadd gyógyuljon be. Ha nem birizgálod megállás nélkül, ha adsz rá esélyt, akkor újra ép lesz, hidd el.

Mondd azt, hogy sohase féljek,
Mondd azt, a tűz el nem éget,
Mondd azt, hogy semmi se fájhat,
Mondd azt, hogy vársz, míg megtalállak.
Hazudj még nekem!

Hosszú az út és nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet.
  
A sarkon túl mindig jön valami jobb.

Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben...
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd...
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd...
  
Az élet túl becses ahhoz, semhogy tartalmatlanul, cél nélkül, üresen, szeretet, és végső soron remény nélkül éljünk.

A tél nem tart örökké; a tavasz nem marad el.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.

Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.
     Állítsátok meg Terézanyut! c. film  

Nem maradhat mindig rejtve a szem elől:
Egyszer felkel a nap kelet felől.