Halhatatlanom...

Fájdalom.
Gyötrődés.
Kín.
Szerelem…

Ő jött. Egyenesen felém jött. És eltakarta előlem a fényt.

Miért? Miért fáj így az, hogy csalódtam benne?
Most ülök a szobám sötétjében, rendezni próbálom a gondolataim. De hiába, minden olyan kusza, zavaros, és áthatolhatatlan a köd. Lehunyom a szemem, hogy felejtsek, de hiába. Emlékek törnek elő a zűrzavarból.

Csak úgy odajött. Napoztam, és elém állt. Mégis hogy képzeli? Feltoltam a napszemüveget a hajamba, és kinyitottam a szemem.
- Hé, te! Ne haragudj, de én szeretnék egy barnább árnyalatot el… - elakadt a szavam. Felettem állt maga a tökéletesség. De tényleg. Elég, ha annyit mondok: a kócos, sötétbarna haja olyan eleganciával hullott a szemébe, hogy a puszta látványtól is felgyorsult a szívverésem. Mogyorószínű íriszei melegen csillantak rám, szép ívű szája mosolyra húzódott. Az én tekintetem azonban lejjebb vándorolt, elidőzött a formás izmokon (tekintve, hogy a strandon voltunk, mind tökéletesen látható volt) és a divatos fürdőgatyán, egészen a márkás vietnámi-papucsba bújtatott lábakig.
- Bocsi, nem akartam bunkó lenni. Csak nem szeretem, ha eltakarják a fényforrást.
- Megértem, és én kérek bocsánatot. Kárpótlásul, meghívhatlak egy fagyira? – ismét látni engedte tökéletes, fehér fogait, én meg csak nyeltem egyet, és végigpörgettem a fejemben a lehetőségeket:
a, nemet mondok, és egy életre megbánom
b, kapok egy ingyen fagyit a strandistentől.
A kedvezőbb mellett döntöttem, és kértem egy citrom-csoki jégkrémet. Fizetett, átnyújtotta az édességet, és bemutatkozott:
- Matthew vagyok. Matthew Wilder.

Megszakítom a gondolatfolyamot, és letörlöm a kicsordult könnyeket. Elég ebből. Nem fogok Rá gondolni, csak azért sem. Nem fog még több fájdalmat okozni.
Kezembe temetem az arcom, keserű fintort vágok. Hát persze, hogy fog. Hiszen nem tehetek ellene semmit. Szeretem, az érzést nem vághatom el, tehát szenvedek tovább. Csendben. Egy szó nélkül.

- Jaj, Raich, az isten szerelmére, várj már meg! Most mi a baj?
Megálltam, hátrasimítottam a hajam. Visszafordultam hozzá, szememben könnyek ültek.
- Miért sírsz? Mit csináltam?
Megráztam a fejem, durván letöröltem azokat a rohadt könnyeket. Gyengévé tesznek.
- Átvertél, Matt. Azt mondtad, nem kell neked. Azt mondtad, elég vagyok neked én.
- Elég is vagy. Az csak egy búcsú volt, Melissa akarta, én nem… hiszen te vagy az egyetlen barátom! Nagyon szeretlek, kicsike.
A francba, ez nagyon fájt. Zihálva felsírok, a mellkasomban lévő szúrástól. Barát. Mindig csak barát.
Matthew nem értette. Nem értette, miért bőgök itt az utca kellős közepén. Miért? Mert féltékeny vagyok. De nagyon.
- Ugyan már, nem jelentett semmit. Nem hiszem el, hogy ez téged így bánt.
Átölelt, magához szorított. Elvesztem a karjaiban.

Kihasznált. Megbántott. És én mindig megbocsátottam. Fogtam a kezét. Elhittem neki, hogy nem szereti azt a lányt, de hazudott. Nem bírja nélküle. Mindig megvigasztaltam, felvidítottam. Mellette álltam, jóban-rosszban. Szerettem, ahogy csak tudtam. Kitartottam helyette is. És belefáradtam.
Túl valós a fájdalom, ami valójában csak a lelkem kínja... Miért érzem megint? Miért nem szabadulok tőle?
A hasogató érzés a mellkasomban, a szorító görcs, amit csak akkor érzek, amikor Rá gondolok. Annyira szerelmes vagyok… voltam… és leszek. De reménytelenül.
És most egyedül vagyok. Így is marad. Mert Ő már sosem lehet velem.

A diplomaosztó éjszakája, egyben a huszonnegyedik szülinapom. Már csak ő van itt, segít elpakolni az edényeket, és a buli romjait. Kicsit részegek vagyunk, röhögve ejtünk el pár tányért. Kikerülöm, magam sem tudom hogyan, átbillegek a cserepek között.
- Akadálypályaa! – visítom, és átugrom a küszöböt, majd törökülésben letelepedem a kanapéra. Követ engem, és vigyorogva huppan le mellém.
- Huszonnégy vagy. Kezdetét vette öreg banya léted.
A vállába bokszolok, és csikizni kezdem. Még hogy én, öreg banya?!
- J-jóh, jóh, visszaszívom! Visszaszívom.
Kényelmesen befészkelem magam a karjai közé, és csak nézek rá.
- Miért pislogsz így rám a babakék szemeiddel? – kérdi ártatlanul.
- Szürke a szemem – pontosítok. – És azért, mert jó rád nézni. Jóképű vagy.
- Te meg részeg. Gyere, lefektetlek.
Ölbe kap, és indul a hálóba. Mint egy kisgyerek, kapálózom és tiltakozom, hát félúton kénytelen letenni.
- Most miért csinálod ezt? Fáradt vagy már, ideje csicsikálni, Rachel. Na, gyere, ne akaratoskodj.

Én azonban eldöntöttem, hogy ezúttal nem hagyom magam. Nyaka köré fonom a karjaimat, és megcsókolom. Puha az ajka, tétovázik kicsit, és visszacsókol. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Lehet… lehet, hogy ő is szeret?
Elhúzódik, kissé eltart magától.
- Ne haragudj, én csak…
- Szeretlek – mondom ki egyszerűen.
Elakad a lélegzete, hitetlenkedve néz rám.
- Mi… hogyan?
- Szeretlek. Szeretlek, amióta megismertelek. – A szavak csak ömlenek belőlem, mintha nem is én mondanám. – Mikor fagyit vettél nekem, el sem akartam hinni. Aztán fokozatosan megismertelek, és valami új is fellángolt bennem. Fülig beléd szerettem. Nekem nem kell más.
- Kérlek, ne mondd ezt. Én nem…
- Te nem tudod, hogy fáj, ha azt látod, hogy akit szeretsz, az mással van! – csattanok fel. Azt nem bírnám elviselni, ha azt mondaná, ő mindig csak barátként gondolt rám. - Mindig melletted álltam, vigasztaltalak, szerettelek! Nem tudod, milyen érzés, ha senkid nincs a szerelmeden kívül, de nem látja, hogy mennyire szereted! Te nem tudod, mert sosem kellett így érezned! – Már sírok, a forró könnyek végigfolynak az arcomon.
- Nem, Rachel – hátrál. – Ez lehetetlen. Ez nem lehet igaz.
- De az! Nem hiszed el, mert gyáva vagy ahhoz, hogy elfogadd! – üvöltöm.
Megütközve néz rám. Tekintetében mérhetetlen szomorúság csillog.
- Én nem úgy szeretlek, Rachel. Melissát szeretem. Elveszem feleségül.
A levegő mintha megfagyott volna. Úgy éreztem, nincs tovább. Évekig szerettem titokban, és sose lesz az enyém…
- Kérlek…- suttogom. – Szeretlek.
Fájdalmas fintort vágott, mint akit arcon csaptak, megpördült, felkapta a fogason árválkodó kabátját, és kivágtatott az ajtón. Még egyszer visszanézett; én könnyet láttam csillanni máskor oly vidám szemében, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Hangosan, görcsösen zokogtam fel, záporesőként hulltak a fájó könnyek, teljesen eláztatva a szőnyegemet. Miért? Miért pont én? Miért nem tudott úgy szeretni, ahogy én őt? Miért okozott ez ennyi fájdalmat? Miért hitegettem magam…?
Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg a földön sírtam. Nem tudom, mikor múlik el a fájdalom.
Óvatosan feltápászkodtam, és félrevontam a függönyt az ablakon. A nap utolsó sugarai vörös fénybe vonták a földet.
Csak álltam, és bámultam kifelé, a fehéren csillogó hóra. A sós kis cseppek ismét végigfolytak az arcomon. Beharaptam az alsó ajkam, hagytam, hogy a sírás rázza a testem. Csak egy gondolat járt a fejemben.

Megbántott. Hazudott. Nem szeretett.
És nincs már…

A telefon csörgésére ébredtem. Hajnali egykor sikerült elaludnom, addigra tudtam álomba sírni magam. Felkeltem, és kivonszoltam magam a nappaliba, felemeltem a kagylót.
- Halló? – szóltam bele fáradtan.
- Elnézést a kései zavarásért, ismeri ön Mr. Matthew Wilder-t?
A szívem megdermedt.
- I-igen. Miért? Mi történt vele?
- Az Öné volt az első név az úr mobiltelefonjában, mint legközelebbi hozzátartozóé. – Az idegen férfi hangja szomorúan csengett. Bökje már ki, mi van Matt-tel!
- Sajnálattal kell értesítenem, hogy Mr. Wilder autóbalesetet szenvedett…
- Nem… - rebegtem.
-…azonnal kihívták a mentőt, de még a helyszínen belehalt a sérüléseibe. Őszinte részvétem.
A kagyló nagyot koppant a padlón, és darabjaira hullott.