Mikor megszakad a szív...

Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni… ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.
Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag… Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel. De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacaogtató hideg, a megváltó elmúlás… csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.

Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon. Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben. Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj. Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod. Nem akkor, mikor füledbe súgja: „szeretlek”, és nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap.
Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne. Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát. Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj. De a szíved még ezt is túléli.

Nem szakad meg akkor sem, amikor ő más mellé fekszik éjente, amíg te a sötétben sétálsz az utcán, zsebredugott kézzel az esőben és az ablakát fürkészed. Túléled azt is, ahogy látod az ablakhoz lépni, hálóingéből meztelen vállát kivillanni, és túléled az emlékek fojtogató hömpölyét, ahogy feltódul az ezernyi pillanat. Érzed a bőre illatát, nyelved hegyén a teste ízét, hallani véled sóhaját, mosolyát, nevetését, ahogy a neved súgja és a szíved még ezt is kiállja, az eső enyhet ad a perzselő gyötrelemre, ahogy más karolja át hátulról és csókol nyakába.
Elfordítod az arcod, hazasétálsz és ruhástól, álmatlanul fekszel az ágyadban, a plafont bámulod, és nem gondolsz semmire, mégis egyfolytában minden sejted rá emlékszik. De a szíved még mindig dobog, még mindig hiszel benne.

Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Alázatos, térden csúszik, ha kell, és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie. Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni. Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél, kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet. Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő. Mikor látod, hogy elbukott a súlya alatt és kezedért nyúl, hogy segítsd fel. Talán felsegíted. Talán a földön hagyod és elsétálsz. Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mint Neki, Vele építettél. A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény. Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.
Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni. Bár visszanézne még, miután elküldöd…