Kettesben

Ketten ültek a parton. Csak ketten, senki és semmi más, ketten, békésen egy padon, nézve a naplementét. Fejükben különböző gondolatokkal, megannyi apró és megannyi nagyobb gonddal.

De most csak a pillanat számít. Hogy mi történt tegnap, vagy akár az előző órában, lényegtelen. Mindketten ülnek, egyszerre érzéketlennek, lazának tűnve, átadva magukat a varázsnak, és közben ott van bennük a feszültség, a kíváncsiság, és a kétely…
A napkorong már nem látszott az égen. És a fiúból tört fel először. Lassan, de mégis határozottan; határozottan, de mégis finoman megfogta a lány kezét; s noha lelkében majd’ szétrobbant, mégis elégedettséget, diadalt érzett. Várt, hagyta, hogy repüljön az idő, ő megtette, igen, úgy érezte, meg..

A lány felsóhajtott. Furcsa, mennyi minden volt benne, mennyi látható, mennyi elmondható, és mennyi el nem mondható érzés. Átfutott rajta minden, amit eddig a fiúval átélt, minden emlék, ami megtörtént, minden, amit megálmodott vele, és amit még elképzelni sem mert… Kavarogtak, szinte dulakodtak benne dolgok.

A srác tovább ült. Ő már itt volt, visszatért a jelenbe. És noha továbbra is mindketten előre szegezték tekintetüket, a fiú szeme sarkából a lányt nézte, a szép arcát, csillogó szemét, barna haját, és újra elárasztották az emlékképei, a vágyai, és egy érzés, mindennél erősebben… Eszébe jutott minden perc, amit Vele töltött el, minden szó, amit beszéltek, s minden báj, amit valaha is észrevett a lányban, és ami most is körüllengte.

Csak ülnek egymás mellett, egymást érintve, s ugyan feszülten figyelve egymásra, de gondolatban mindketten máshol; noha egymással, de mégsem ebben az időben. Ám mégis itt vannak. Mindketten. Két különböző érzéssel. A fiúban őszinte szerelem van…