A halál csókja

A buszon futottam vele össze. Ülök az egyik dupla ülésen ő, pedig kecmereg felfelé. A valaha százegynehány kilós ember, most megtört, girhes öregemberként vonszolja magát. Elhaladtában megállítom, rászólok.
– Gyurka, ülj ide mellém! – és megragadva lötyögő kabátszárnyát lenyomom magam mellé az ülésre. Tompa fényű szemeivel úgy néz rám, mintha valahova a messzi távolba révedne.
– Mi van veled? Hiába hívlak mobilon, vonalason nem szólsz vissza? Nem értelek, mi történt? Hol az én energiahuszár, kiállításokra járó barátom? Mi történt veled? – síri hangon szólalt meg.

– Nézz rám! Hogy menjek így, ilyen ábrázattal emberek közé? Harminchat kilót fogytam félév alatt. Elemészt a depresszió. Minden bajom van, és egyre jobban bezárom magamat. Kifelé megyek az életből. Már nem érdekel semmi. Egyet kívánok csak: a halált. Érzem, hogy a homlokom ott van a halál csókja!
– Gyurikám, megszakad a szívem érted! Hiába hívlak, kereslek, a hetenkénti látogatásaid is elmaradtak. Hiába küldik A Múzeumból, Könyvtárból a meghívókat, nélküled, kell lennünk. Pedig mi mentünk el utoljára mindig. Emlékszel, amig volt a repi piából, kajából addig mi nem tágítottunk.

– Végem van… mindennek vége. Meg akarok szűnni! Felszívódni az Univerzumban!– legyintett rezignáltan.
– Gyere most fel hozzám! Beszélgessünk, mint régen!
– Nincs erőm. Ha nálad leszállok, nem birok hazagyalogolni egy buszmegállónyit sem.
– Hívok taxit, hazaviszlek.
– Meg akarok halni. – suttogta, miközben leszálláshoz készülődtünk. Búcsúzni akartam, megöleltem, és folytak a könnyeim. Elfordultam, hogy ne lássa. Erősnek kell maradnom.

Miközben magához szorított így suttogott. – Küldjed az energiát, hogy legyen erőm a meghaláshoz! – ekkor megráztam magam és belécsimpaszkodva, húztam őt hazafelé.
– Felkísérlek– mondtam ellentmondást nem tűrően és felmentem hozzá.
– Nincs semmim, amivel megkínáljalak– szabadkozott – csak ez a tízéves Beherovka, amit Szlovákiából hoztam.
– Jól van. Bontsuk fel. Tudod, hogy engemet az ital old fel. Te úgysem iszol! – biztattam és miközben az ital bontásával, szervírozásával foglalatoskodott elgondolkodtam. Agyamon átfutott a múlt.

Láttam a hajdani iskolatársamat, a délceg kézilabdást, a KISZ KB tagját, a gyár Biztonsági Szolgálatának vezetőjét, a snájdig úriembert. Elnyűtt két felséget és felnevelt, egyetemre járatott két gyereket. A kisebbik, második házasságból származó lánya, most ötödéves az egyetemen. Ő pénzeli. Havonta jön az apanázsért. Fia már nagypapa, idegenben él. Feleségeitől évekkel ezelőtt elvált.

– Tudod, nem lett volna itt semmi baj, ha nyugdíjba nem küldenek hatvanévesen. Úgy éreztem kicsúszott alólam a talaj. Nem találtam a helyemet. Egyszerre elfogyott a munka, a kötelesség.
– De, Gyuri, ezer mást mindennel foglalkoztál, mióta nyugdíjas lettél: Lakásszövetkezet: vezetőségi tag, közös képviselő két lépcsőházban, Bélyegszakkör és Éremgyűjtő Kör, vezető.
– Egymásután mindent leadtam. Már nincsen semmi funkcióm – mondta elrévedve és töltött. Ittam és faggattam.
– Gyuri, hetente találkoztunk, minden protokollra hivatalosak voltunk. Ki sem látszottál a munkából. Mi történt?

Minden akkor kezdődött, amikor a barátnőmet múlt év őszén elküldtem. Nem bírtam elviselni, hogy a családja kihasználja és engemet kiutáltak, mert ezt szóvá mertem tenni nekik. Elvadították tőlem. A szakítás után fellélegeztem. De, jött a Karácsony és rámtört a magány. Ettől kezdve jártam az orvosokat. Utaltak ide, oda kivizsgálásokra semmit sem találtak. Aztán emlékszel, a nyáron összeestem az utcán és bevittek a Pszihiátriára.

– Emlékszel, hogy amint telefonáltál, meglátogattalak, többször is. Vittem a barátainkat is. Hazajöttél, épen, egészségesen és akkor most ez van, pár hónap múlva véged lesz, mint a botnak.
– Bogikám, valami eltörött bennem… már enni sincs kedvem. Délben elbuszozom az étkezdébe, belapátolom a kaját és ennyi. Vizen élek. Se reggeli, se vacsora nem kell. Fekszem jobbára és nézem a plafont.
– Gyerekeid tudják?
– Hogyne, hétvégén jön a lányom.

– Akkor kicsit feldob. Főzöl neki, mint régen, beszélgettek, kitakarít.
– A pénzért jön. Odaadom neki a havi apanázst és ebéd után már, megy is vissza. Aztán rámzuhan a csönd, a magány és megöl a nihil.
– Érzem, ahogyan egyre jobban bezárom magamat. Olyan ez, mint az ördöglakat, csak aki ért hozzá az tudja kinyitni. Rajtam a halál csókja. Már nem tudok a közjavára hasznosat tenni: minden funkcióm leadtam, mondtam már.– ezt nem bírtam ki szárazon. Nyakaltam az erős fenyőpálinkát. Fenyegettem, kérleltem, rimánkodtam neki.

Azzal váltunk el, hogy holnap érte jövök délután. Felmegyünk hozzám, mielőtt elindulunk a múzeumi tárlatmegnyitóra.
– Adok kulcsot, mert olyan mélyen alszom, hogy nem ébredek esetleg fel, s nem tudlak beengedni– mondta és ideadta a kulcsokat. Másnap a megbeszélés szerint csengettem. Nem nyitott ajtót. Felmentem, kinyitottam a lakásajtót és beléptem. A kisszobában akadtam rá. Hanyatt fekve, nyitott szemekkel, leesett állal hanyattfeküdt a díványon. Teste még meleg volt. Nemrég halhatott meg. Homlokán ott volt a halál csókja.

Felkötöttem az állát egy rossz nyaksállal, szemeit lezártam, karjait keresztbe fektettem mellén és meggyújtottam a vitrinben talált gyertyát. Aztán letérdeltem mellé, és hangtalanul elsirattam. Ekkor döbbentem rá, hogy a halál jóval erősebb az életnél. Egy ember meghalt, mert úgy érezte, nem hiányzik már senkinek.