Megtört varázs.

A robosztus termetű pirospozsgás arcú öregember megborotválkozva, ingujjban üldögélt az utcai ablak melletti karoslócán. Az asszony a sparheltnél szorgoskodott. Kalácsot sütött az unokáknak. Vasárnap délután volt, s ilyenkor mindig meg szoktak jönni, nem sokkal ebéd után. Bágyadtan sütött be az őszi nap a vadszőlővel befuttatott verandára. Aranyló sugarai megcsillantak a vadszőlő rozsdabarna levelein. Egy lomha pók gubbasztott a levelek közt szőtt ezüstszínű hálójának sarkában eleven prédára lesve. A küszöbre eső napsugárban lusta kandúrmacska nyúlt el kényelmesen szemeit félig hunyva. Vaskosan ült meg a csend a gang kockakövein.

Az öregember résnyire elhúzogatva a függönyt ki-kilesett az utcára. Csak egy pillanatra tekintett ki, aztán, mint a csínytevésen kapott gyerek gyorsan visszahúzva a függönyt, komoran tekintett maga elé. Mintha még önmaga előtt is szégyellené türelmetlen várakozását. Úgy takargatta érzelmeit, még a felesége előtt is, mint más a szemérmét. Hirtelen elkapva az asszony pillanatig rajta időző tekintetét, torkát köszörülve ráförmedt.
— Adtál a disznóknak¬?
— Adtam hát, már mé’ ne adtam volna? — vágta hozzá az asszony a szavakat, mint a mosogatórongyot a vájlingba. Az öregember leintette.
— Eh, törődj a dolgoddal, ne lefetyelj itt nekem! — kaffogta, s az ablakfüggönyt meglebbentve újfent kikandikált az utcára.

Nehezen ballagott az idő. Főleg mióta nyugdíjba ment. Igaz, a kárpótlásból visszakapott hét holddal elbíbelődik, de nem elég. Hiányzik a napi törődés, ingázás a munkahelyre. Mióta a gyerekek kirepültek a házból, egyre jobban telepedik közéjük a csönd. Nincs egymásnak mit mondaniuk, mindketten belefásultak az örökös hajszába. Csak a munka, a gürizés, ez volt életük krónikája az együtt eltöltött harminchét év alatt. Mindent ennek rendeltek alá, s egyszer csak itt álltak egymás mellett, mint két kiüresedett pára. Lelkük, ha volt is valaha, már régen másfele járt, csupán csak két test voltak, lélek nélkül. A szerzés kiölte belőlük az érzelmeket.

Sváb legény létére beleszeretett egy magyar lányba, ami akkor halálos bűnnek számított a faluban. Szerelmüknek hamarosan beérett a gyümölcse: a lány terhes maradt. Nem házasodhattak össze. Neki, egy sváb lányt kellett feleségül vennie, kedvese pedig hozzáment egy nálánál jóval idősebb özvegyemberhez, aki a maga két árvája mellé felvállalta a kakukkfiókát is. Így született meg a lánya, akit jobbára anyja szülei neveltek. Hiszen csak lábatlankodott volna a mezei munkák végzése körül. Befogni meg nem akarták.

Tízéves lett a kislány, amikor anyja megözvegyült, s apja is elvált a sváb asszonytól. Összeházasodtak. Most már lehetett.
— Emlékszem, amikor átmentünk az apám házába. Elől ment az apám, mögötte anyám a két nevelt fiával, mögöttük én és a nagyapám. Mikor a falu határába értünk, nem kísért tovább. Megállt, felemelt, megpuszilt, és szemeiből folytak a könnyek. Csak ennyit mondott: "Neked ott soha sem lesz jó..." Így maradt meg bennem a nagyapa, s nincs olyan hét, hogy ne álmodnék vele, ne látnám a jóságos, könnyes arcát, amint felemel — mondta a lány olykor férjének, ha a nagyapa szóba került.

Úgy történt minden, ahogyan a nagyapa megjósolta. A szerelemgyereknek nem volt megállása apja előtt. Szinte megszállottan üldözte a lányt. Minden, a sors által rámért csapás által kiváltott dühét reá zúdította a szerencsétlenre. Pofonok és rúgások, hajcibálás, áztatott kötél, híg rántott levesek jelentették a napi betevő falatot, amit a tízéves kislány keserves munkával szolgált meg. Tízévesen ekézett, marhát legeltetett, és fejte hajnalban a teheneket. Húzta a hatalmas vödör jeges kútvizeket. Mindent megtett, hogy egy simogatást kapjon, de e helyett csak rúgások és pofonok jutottak neki.

Mintha valami sarkallta volna arra, hogy a lányt megalázza. Miért? Talán, mert röstellte bevallani maga előtt, hogy amikor csinálta, akkor, abban a pillanatban feloldódott benne a gátlás, és szeretni mert... Röstellte, hogy szerelemből nemzette. Ki érti ezt? Tizenhét évesen ment el a háztól a lány, mert nem bírta tovább a sanyargatást. Férjhez ment becsületesen, ahogy illik. Elköltöztek a szomszéd kisvárosba. Csak neves ünnepeken és néha vasárnap jönnek haza az unokákkal.

Az öreget tulajdonképpen az unokái nem érdekelték soha. Csak nyűgnek tartotta a két kislányt. Zavarták őt a kacarászásukkal, az elevenségükkel. Aztán megszületett ez a csöppség: kis tökös fiúcska. Ezt sem szívlelte eleinte.
— Rakjátok be a járókába! Mindent leszed! — kaffogta, amikor már cseperedett, és ismerkedett a kicsi a világgal. Láthatóan ugyanúgy idegesítette ez is, mint a másik kettő. A lányhoz sem volt egy jó szava se. A vejét még, úgy ahogy elviselte, iszen’ mégiscsak férfiember lett vóna. Azzal se sok szót váltott. Csak ült az ablak mellett, s ki-kitekintgetett rajta. A család már megszokta, nem törődtek vele. Ettek, beszélgettek, aztán elmentek haza.

Ezen a vasárnapon azonban történt valami. A délután ugyanúgy kezdődött, mint máskor. Az öreg mogorván ránézett a kisfiúra, s egy fejmozdulattal jelezte, hogy a rácsos ágyban a helye. Be is tették. A veje ebéd után kiment a két nagyobbacska lánnyal a kertbe felszedni a lehullott diót a fa alól, míg az asszonyok elmosogattak. A mosogatással végezvén hátramentek a két csirkét levágni s felpucolni, hogy a gyerekek hazavigyék. Az öreg kettesben maradt a kisemberrel.

Eleinte moccanatlanul ült a lócán, s tekintetét megosztotta az ablak és a járókában gőgicsélő, véle incselkedő pucér kisfiúval. Az öreg csak nézte a gyereket, fészkelődött a kanapén, majd elvörösödve hirtelen mozdulattal felállt, s a járókához lépett. Szemeiben valami állati, vad párás melegség fénylett fel. Heves indulat munkált benne. Nagy durva szőrös kezeivel hirtelen megragadta a csöppséget, kiemelte az ágyból, s az arcához közel víve, hirtelen magához szorította, miközben szemeiből kis patakokként eleredtek könnyei. Csak állt, magához szorítva a megszeppent gyereket, s zokogott némán, befelé...

Csupán pár percig tarthatott az egész, de ez alatt az idő alatt átvonult előtte egész élete. Látta magát, amint pendelyben, pár évesen sovány kis karjait nyújtogatta elfoglalt szülei felé, de simogatás helyett a forró moslékkeverővel kapott az arcára majd pucér fenekére. Látta, amint ötévesen a libákat, majd a malacokat őrizte a tarlón, s a tarló égette meztelen talpának gyenge bőrét, hatalmas sebeket ejtve rajta. Sírni nem, mert csak hüppögni. Így is kapott az áztatott kötéllel. Úgy dolgoztatták, mint egy felnőttet, de soha egy jó szót, dicséretet, simogatás nem kapott senkitől.

Az első simogatást tulajdonképpen ettől a nyomorult asszonytól kapta, ott, akkor a szénakazal oldalában, amikor magáévá tette, mint egy állatot... Akkor érintette meg a szeretet melege egy pillanatra, de azt is elfújta a szél. Tulajdonképpen úgy nőtt fel, mint a dudva. Legszívesebben kitaposta volna belőle a növekvő életet, ha mersze lett volna hozzá. Úgy tekintett a kéretlenül jött kis életre, mint sorsa megrontójára. Már ott az anyja hasában meggyűlölte.

Gyűlölte továbbá azért is, mert az övé volt, s mégsem lehetett az övé. Mikor aztán az asszony megözvegyült, ő meg elvált a sváb asszonyától, mivel nem tudott neki gyereket szülni, akkor elvette ezt az asszonyt. Úgyis mondhatnánk, hogy családot vett magának. Úgy dolgoztatta őket, mint a cselédeit, s megtagadta tőlük a simogatást. Soha nem volt egy jó szava hozzájuk. Annál több a dörgedelem. Soha nem ment odáig, hogy ölbe vegye, megsimogassa valamelyiket.

Hogyisne, méghogy ő? Csak nem alázkodik meg annyira, hogy kimutassa érzelmeit ezek előtt a gyüttmentek előtt! Úgy érezte, ha megtenné, akkor leszakadna az ég! Most pedig csak állt, szorította magához a gyereket, és cserzett arcán csorogtak végig a könnyei. Önmagát siratta, a szeretetlenségben leélt eddigi életét.

Még akkor is szorította magához a gyereket, amikor észrevétlen bejött a két asszony. Döbbenten meredtek rá, majd óvatosan kivették kezei közül a csöppséget, s bele tették a járókába. Az öreg megkönnyebbülten egy mélyet sóhajtott, megtörölte kézhátával könnyes szemeit, lehuppant a lócára, s mintha mi sem történt volna, rájuk mordult:
– Kavarjátok meg a moslékot, mert odakozmál!