Magam vagyok... Október
Magam vagyok. Egyedül. Szobám falai sötétednek. Ősz van. Csendes, aranyleveles ősz. Hol vannak a többiek? Csak magam vagyok. Egyedül. Barátok, emberek. Hol vannak ők! Barátok! Voltak egyáltalán? Látszólag. Mégis. Hol voltak, amikor bajban voltam? Elszaladtak. Mit csináltak, amikor nekem valami fájt? Magukról panaszkodtak. Jó kedvem volt. Elrontották. Szerencsés voltam? Irigyeltek. Barátok. Megpróbáltam. Nem sikerült. Elengedtem őket. Nem jöttek vissza. Hátra sem néztek. De már nem bánom.
S most magam vagyok. Jobb is így. Ősz van. Szeretem az ősz hangulatát. A hűvös időt és a ködöket. Magam vagyok. Nézem a hársat az ablakban. Fújja a szél. A fáról hullnak az aranylevelek. Mint a vendég kezéből a pénz, amikor menni készül s az asztalra dobja. De jön a fogadós és megszámolja. Zsebre rakja, magával viszi, s a levelek eltáncolnak a szélben.
Sötétedik. Az éjszakák már hűvösek. A növények levelei reggelre dermedten hullnak le a földre. Nemsokára vadlibák búcsúzóját hordja majd a szél, s akkor felbúgnak a gépek a földeken. Aztán egy hűvös reggelen fehér lesz a tarló. Akkor megérkeznek a fekete hírnökök, és károgva szállnak alá a határba.
Én kimegyek oda, hogy kalapomat megemelve üdvözöljem Októbert.
De most még csak szeptember van, s én magam vagyok. Egyedül. De nem unatkozom. Olvasok. Mindig. Könyveim lapjai gyorsan fogynak, míg én ülök a fotelban. A történet megelevenedik előttem, s én hőseivel együtt kalandozom. Megnevettet és megríkat a könyv. Emberek. Csak ríkatni akartatok. De én erősebb voltam.
Magam vagyok. A lámpám ég, pedig még fönt van a nap. Nap! Nem szeretem a napot. Fényes. Nem lehet bújni előle. A félhomály barátságos. Igen, ő a barátom. Nem ember. Ha szépen kérem, elrejt a kíváncsi szemek elől, s akkor megint magam lehetek. Egyedül.
Nemsokára este van. Várom már. Olyankor minden szép. Olyankor felkelek fotelemből, és könyvemet helyére téve sétálni indulok.
Sétálok. Utamon csak árnyékok kísérnek. Ők a barátaim. Nem emberek. Jókedvem van? Velem örülnek. Nem moccannak. De várj csak! Most megmozdulok. Látod? Már ugranak is. Nem szólok,de ők így is értenek. Beszélni van kedvem? Ők meghallgatnak. Nem szólnak közbe. Szavaimat őrzi az idők végezetéig, s titkaim náluk rejtve maradnak.
Sétálok. Egyedül. Utamon csak két fekete árnyék kísér. Lábam körül lopóznak, míg kiérünk a határba. Ott elválnak tőlem, s az úton nyargalnak. Oly kecsesen emelik a lábaikat, mint nemes, fekete paripák kiket visszatart a gyeplő a száguldástól.
Akkor annyit mondok:- Futás! a gyeplő meglazult,s a paripák süvítenek előre - árnyaim is úgy futnak. Én csak sétálok. Embernek születtem.
Sötét van. Este lett egészen. Ködös a táj. Fázom. Ideje indulni haza. Füttyentek. A gyeplőt megfogta a kocsis. A paripák rögtön megállnak, s visszafordulnak a hazavezető útra. S mire füttyöm hangját elnyeli a távoli sötét, árnyaim már előttem állnak.
A határ végén megállok és visszanézek, de az utat már elnyelte a homály. Fáradt vagyok.
Otthon jó meleg van. Leülök a fotelba, és kézbe veszem könyveimet. Árnyaim a lábamnál hevernek elnyúlva. Olvasok.
Késő van. Becsukom könyvem fedelét, s fölkelek. Két árnyék pattan fel mellettem. Kimennének. Ajtót nyitok.
Most megint magam vagyok a sötétben. Egyedül a házban. Más fél ilyenkor. Én nem.
Álmos vagyok. Ágyba fekszem. Az utolsó fény is elalszik. Sötétség borul a házra. De én a sötétségben sokat látok.
Csönd van. Hallgat minden. Oly bizonytalan vagyok!
De ekkor kint megszólal magányom őrzője. (Lehunyom szemem, és lassan álom kúszik rá. Nem félek.) Az ugatása zene füleimnek. Csengő, messze szálló zene. Pihenésem barátaim őrzik, s így én bizton alhatom. |