A pályaudvar
Szeptember elseje volt. Az ősz elég hamar elérkezett.
Csomagokkal megpakolt gyerekek szálltak fel a Roxfort felé tartó vonatra. A legtöbbjüket szüleik is kikísérték a pályaudvarra.
Volt néhány első évesként kezdő gyerek is, akik izgatottan forgolódtak körbe a pályaudvar nyüzsgő moraja felé.
Perselus Piton elakadó lélegzettel figyelte, hogyan búcsúzkodnak egymástól a kissé aggódó arcú szülők a gyerekeiktől.
Visszatért.
Maga sem tudta mi történt vele. Egy hatalmas fény vette őt körül és a következő pillanatban itt találta magát a pályaudvaron.
Pedig abban az üres légtérben, ahol Dumbledore-ral volt, jól érezte magát. Nem háborgatták őt a diákok.
Végre nyugovóra térhetett. Csak azzal a vén Dumbledore-ral kellett lennie…
Már kezdett az idegeire menni Albus. Szinte másról sem tudott beszélni, minthogy mennyire büszke ő Harry Potterre...
Harry Potter...
Még emlékezett rá hogyan halt meg. A Roxforti csata közben Voldemort parancsára, Nagini végzett vele a Szellemszálláson. Átharapta a torkát az az átkozott dög.
Aztán hirtelen előbukkant Potter a barátaival.
Nem maradt sok ideje hátra, és Dumbledore is megmondta neki, hogy át kell adnia az információt. Így hát az emlékeit átadta Potternek.
Granger gyorsan varázsolt egy palackot és abba tették bele az emlékeket.
Már egyre homályosabban látott, és testét már egyáltalán nem érezte, de nem mehetett el addig, míg a szempárt nem láthatja. Látni akarta még utoljára, azokat a szemeket, amik szerelmére, Lilyre emlékeztették...
Megkérte Pottert, hogy nézzen rá még utoljára.
És a zöldszempár belenézett az ő fekete szemeibe.
Lily Evans iránt táplált érzelmei mindennél fontosabbak voltak, így Pottert is csak az ő áldozatáért védelmezte oly elszántan.
Nehezen bírta elviselni nap, mint nap Potter vádló szemét a bájital órák alkalmával, amikor ránézett Lily Evansra emlékeztető szemeivel.
Sosem tudott megbarátkozni Potterrel. Örök, engesztelhetetlen haragja apja miatt volt, aki elvette tőle azt az embert, aki a világon mindennél többet jelentett számára.
Dumbledore hiába próbálta őt meggyőzni arról, hogy Potter csak külsőleg olyan, mint az apja. Nem hallgatott rá.
Jó érzés volt utálnia a fiút, így nem kellett őt közelebbről megismernie. Lelkiismerete furdalta őt amiatt, hogy a gyerek szülei, végülis az ő hibájából haltak meg.
Ha a jóslatot nem hallgatja meg, és nem adja át Voldemortnak, talán életben maradhatott volna Lily Evans.
De később aztán ugye ő maga is meghalt, és Dumbledore társaságát élvezhette egy csendes helyen.
De most ismét visszatért. Él. És ott áll a pályaudvaron a megszokott fekete talárjában, horgas orral, fakó arccal, és kissé piszkos hajjal.
Nem értette, hogyan jöhetett vissza.
Talán annak a bolond Dumbledore-nak lehet benne a keze...
Ez elvégre könnyen meglehet. Dumbledore kíválóan tudja intézni a váratlan dolgokat, hogy bármikor meglephessen velük.
De vajon miért küldött engem vissza?
Perselus néhány lépéssel közelebb ment a siető diákok forgataga felé. Aztán, ahogy nézelődött, egy ismerősnek tűnő arcot pillantott meg a tömegben.
Egy tizenegy év körüli, vékony fiúcska volt.
A ládáját húzta maga után és közben búsan a földet bámulta. Tétova, bizonytalan lépései arról árulkodtak, nem igazán szeretne a vonatra felszállni.
A fiúnak fekete haja volt és zölden csillogó szemei.
Piton hirtelen megtorpant.
Ez Harry Potter lenne? Visszamentem az időben? Oh Dumbledore... ha visszamentem lesz pár keresetlen szavam hozzád...
De ahogy a fiúcska közelebb ért hozzá, látta hogy nem Potter az. Szemüveget sem hordott.
De mégis megtévesztő volt a hasonlóság Potter és a kisfiú között.
Piton elnézte a fiút, gondolkozott rajta meg-e szólítsa. Ám abban a pillanatban, a kisfiú elesett. A csomagja véletlenül feldőlt egy felálló kőben és magával rántotta a fiút is a földre.
Piton odaszaladt a gyerekhez, aki igyekezett feltápászkodni a földről.
Odaérve talpra segítette a fiút, és aztán a gyerek ránézett. A szemei minden kétséget kizárólag Lily szemei voltak. Piton a szemekre függesztette tekintetét nehezen tudta levenni róluk pillantását.
A kisfiú arca vörös volt a szégyentől, amiért az előbb elesett és felsegítette őt ez a fekete taláros férfi.
Piton aztán megszólalt, a gyermek arcán bizonytalanságot látva.
- Most leszel első éves?
A kisfiú szó nélkül bólintott.
- Egyedül jöttél?
A kisfiú hevesen megrázta a fejét.
- Nem - válaszolt halkan.
Piton összehúzta a szemeit, és a gyerek feje fellett keresgélni kezdte a fekete hajat, a zöld szemeket...
- Nem itt van apu - mondta hirtelen a kisfiú.
Piton visszakapta a pillantását a gyerekre.
- Hol van akkor?
- A vonatomnál állnak anyuval együtt - felelte a fiú csendesen és még jobban elpirult.
- Miért nem vagy ott te is? - kérdezte Piton kíváncsian.
- Mert nem akarok iskolába menni - válaszolt a kisfiú.
Piton fürkésző pillantást vetett rá.
- Az apukád... - kezdte óvatosan, mire a gyerek felemelte a fejét - Harry Potter...ugye?
A kisfiú bólintott és egy aprócska mosoly jelent meg arcán.
- Igen, ő az apukám. Ő is járt a Roxfortba.
- Igen, tudom - dörmögte válaszként Piton, és közben egy fanyar gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Potter volt mindenki szeretett, körbe rajongott üdvöskéje...Nemcsak hogy a Roxfort tanulója volt...a mágusvilág imádott, kis sztárja volt...
Bizonyára a gyereknek nem sok fogalma lehet róla, hiszen akkor még nem élt, amikor Potter az ő diákja volt, de bizonyára az apja esti meseként a saját hőstetteit meséli el a gyereknek, annyira egy beképzelt, felfuvalkodott alak lehet még mindig... sokat nem változhatott...
Piton a gyerekre nézett ismét.
- És téged hogy hívnak?
A fiú mintha kicsit kihúzta volna magát.
- Albus Perselus Potter.
Piton félrenyelt. Heves köhögőroham kapta el. A szája elé tette a kezét. Bizonyára rosszul hallotta, amit az előbb mondott a fiú.
- Albus Perselus Potter? - kérdezte vissza szájtátva, mikor újra levegőhöz jutott.
- Igen - felelte a fiú lassan, és kissé riadtan nézett az elképedt férfire. Nem értette mi olyan dolgot mondhatott, ami nem egyértelműnek tűnt.
- Apu azt mondta - mondta lassan a Al - hogy a második nevemet egy mardekáros férfiról kaptam, aki a legbátrabb ember volt akit ő valaha is megismert.
Piton elhűlve bámult a fiúcskára.
Potter valóban őróla nevezte el a fiát? Nem hitte volna ezt Potterről, hogy ilyen formában próbálja meghálálni, amiért egész életében őt védelmezte.
Megingatta a fejét és érezte, hogy valami melegség önti el a szívét.
Ebben a pillanatban megszólalt a sípszó jelezve, hogy hamarosan elindul a Roxfort felé induló vonat.
- Indulnod kéne - mondta halkan Piton Alra vetve pillantását.
Al felnézett a férfire. Szemei félelemmel voltak tele.
- Félek.
- Mitől? - kérdezte Piton.
- A bátyám - Piton összébb húzta a szemeit. Szóval több gyermeke is van Potternek - azt mondta, hogy trollokkal kell verekednünk a házbeosztásnál.
Piton feljebb görbítette a szája szélét.
- Ne aggódj, nem kell semmivel sem harcolnotok. A bátyád bizonyára csak rád akart ijeszteni. Egy régi süveg oszt be a megfelelő házba.
Al elmosolyodott.
- De jó. Olyan hülye tud lenni James...
Szóval Jamesnek hívják a másik fiút...
- Ti ketten vagytok csak testvérek? - kérdezte Piton.
Al megcsóválta a fejét.
- Van egy húgunk is. Lily a neve.
Piton érezte, hogy szeme könnyes lett. Elfordult a fiútól, hogy kitörölje a könnyeket a szeméből.
Al lebiggyesztett szájjal nézett Pitonra.
- Ne sírjon!
A következő sípszó is felhangzott.
És ekkor kiáltások hallatszottak.
- Al! Hol vagy, Al?
Egy férfihang volt. Piton felemelte a fejét, és látta a felnőtt Pottert. Aggodalmas arckifejezéssel kiáltozva kereste a fiát.
Fekete haja megszokottan kócos volt, szemüveget viselt, és mugli öltözék volt rajta.
Piton komoran nézte a férfit. És Harry pillantása arra a helyre esett ahol Al állt, Pitonnal együtt. Harry szemei elkerekedtek Piton láttán.
Habozás nélkül elindult feléjük, és amikor odaért hozzájuk, azonnal átölelte a fiát.
- Össze-vissza kerestelek, Al.
- Bocs, apu - mondta Al és Pitonra mutatott - de találkoztam ezzel a férfivel!
Harry felegyenesedett és farkas szemet nézett Pitonnal.
Piton kutatóan nézett Potterre.
- Felnőttél... - mondta végül és elmosolyodott.
Harry aprón biccentett. Félkézzel magához ölelte fiát.
- Hogyan ... tért...vissza? - kérdezte lassan.
- Magam sem tudom - felelte Piton.
Harry nyelt egyet.
Különös volt újra találkozni a régen gyűlölt tanárával, akinek végülis aztán megbocsátott, és a középső fiának a tanár nevét adta.
- Sajnálom hogy meghalt...sajnálom amiért sokszor megvádoltam azzal, hogy maga egy gyáva ember...sajnálom...tudom hogy szerette anyámat...és hogy csak az ő kedvéért védelmezett engem oly sokáig...
Piton mosolygott. Harry soha nem látta még mosolyogni a tanárt.
- Nem szántam rá időt, hogy jobban megismerjelek téged... jobb megoldásnak tűnt, hogy utáljalak téged... az apád miatt nem tudtam soha megbocsátani neked...
Pedig mindenki mondta hogy te nem az apád vagy...
Harry is elmosolyodott.
- Hát nem. És szórakozásból, soha nem lógattam embereket a levegőbe. Ebből a szempontból, egyáltalán nem hasonlítottam az apámra, soha.
Egy erős szél kezdett fújni.
Halvány fény jelent meg.
Piton tudta hogy érte jött a fényesség.
- Mennem kell. Ég áldjon, Potter. Vagyis... Potterek...
És a fény magával vitte őt.
Harry egy ideig szótlanul állt fia mellett, majd elindultak a vonat felé. A pályaudvaron már csak az elköszönő szülők álltak. A diákok már fenn ültek a vonaton, és az ablakon kihajolva integettek szüleiknek.
A ládát Harry húzta a kezében. A vonatnál ott állt már Giny kislányukkal, Lilyvel.
- Al, aggódtunk hová lettél... - dorgálta meg Giny Alt,majd férjére nézett.
- Minden rendben?
Harry bólintott.
- Persze.
Giny gyanakvóan méregette Harryt, de mivel férje bíztatóan mosolygott rá, jobbnak látta inkább hagyni a kérdést.
- Gyerünk, Al - mondta Giny és sürgetően a vonatajtó felé terelte a fiút.
Megcsókolták egymást majd Giny megsimogatta Al arcát.
- Nem kell izgulnod. Meglátod nem lesz semmi baj.
Azzal visszasétált Lily mellé.
Al a vonat lépcsőre felállt és apjára nézett.
- Ki volt ő apa? - kérdezte Al, majd suttogóan hozzátette - ő volt Perselus Piton, ugye?
Harry elmosolyodott.
- Ő volt...
Al arca felragyogott és kihúzta magát ismét.
A ládát feladta neki az apja.
- Jó fej volt - mondta Al és megölelte az apját és egy gyors puszit adott az arcára.
- Szia apa - majd Al a ládáját magával húzva, megindult hogy keressen magának fülkét.
A sípszó felhangzott, és az ajtók becsapódtak...
Elindult a vonat. |