Gepárdkönnyek

Magas bárszéken ülök, lábaim keresztben, tenyerem a hűvös bárpultra simul, a fényesre, csillogóra lakkozott fa kéjesen húzódik meg alkarom alatt. A körmeimet nézem, a francia manikűrről eszembe jut egy beszélgetés, mosolygós, titokzatos, sorok mögött szemérmesen meghúzódó jelentéssel.
Felsóhajtok, ahogy a bárpultos hozzám lép. Szemébe pillantok, mintha régről ismerne, kedvesen mér végig, mosolya udvarias, de nem bizalmaskodó.
- Elnézést Uram, nem hagytak nekem üzenetet? - kérdezem halkan tőle, ügyelve, hogy figyeljem tekintete rebbenését. Mintha ajka megrándulna, ahogy arcomat nézi, mielőtt felelne:
- Nem tudok róla, kisasszony, de rögtön utánanézek. Addig hozhatok valamit inni? - mosolyog, és visszahajtja ingujját, ahogy jeget tör egy pohárba, miközben pillantása nem tágít rólam. Alkarjára pillantok, száguldó gepárd kecses alakja ejti foglyul tekintetem. A tetoválást nézem, de már mást látok, többet látok benne.
- Keverne nekem egy italt? - kérem fel sem pillantva.

A nagymacska felém fordítja a fejét, szemei sárgán ragyognak fel, könnycseppjei bundáján mint az örökkévalóság húzódnak meg, lágy hullámzásuk elringatja képzeletem. A gepárd mozdulatlanul áll, izmai megfeszülnek, engem néz, pillantása röntgensugárként hatol át rajtam, gondolataimon. Pajzsot kívánnék magam elé, de már késő, a macska mosolyog, csúfondárosan pillant rám, mindentudó pillantása elől nincs menekvés...
Kitérek előle, elkapom a tekintetem róla.

A pultos mögötti tükrös szekrényt nézem, a polcon sorakozó italokat, poharakat, de mintha varázslat lengene körül, nemcsak látom, de érzem is nyelvemen az ízüket, aromájukat, vérem forrósodik anélkül, hogy egy kortyot is ittam volna. Tükörképemre pillantok, magamat látom, de mégsem én vagyok. Egyik pillanatban rózsaszín ködbe burkolózó kislány nevet rám vissza, másikban tündérszárnyak reszketése kócolja a levegőt, ahogy hátat fordít nekem egy mesebeli lény. Utánanyúlnék, és bár kezem nem moccan, a lány mégis megfordul, zöldes szeme félve rebben, ahogy tekintetünk találkozik. Könnycsepp egyensúlyozik pilláin, és mikor lehullik, kristályként hullik darabokra, miként a jég a poharamba.
Felrezzenek a jégkockák koccanására, a bárpultosra nézek. Felemeli a tekintetét, de csak egy pillanat csupán, míg a jégkék szempár felolvasztja a tüzet bennem. Ahogy szemembe pillant, ezernyi képet látok felvillanni szemében, megdöbbent a mélység, ami magával ránt, de mielőtt elmerülnék benne, már el is taszít.

Zavartan körbepillantok. Körülöttem emberek iszogatnak, beszélgetnek, láthatóan mit sem vesznek észre vízióimból, nem látják a gepárdot sem közeledni, ahogy a bárpultos elém teszi az italt. A nagymacskát nézem, ahogy alkarján az izmok finom játéka életre kelti. Alig érezhető remegés, mint a hőség mikor délibábot fest a végtelen szavannákra. A gepárd rámvillantja magányos, szomorú tekintetét, és én szeretném megérinteni a bőrre rajzolt mintát, a mégis-élő csodát. Mégsem nyúlok érte, pillantása megállít, veszélyre figyelmeztet. Vadságról, érinthetetlenségről hallgat, szavak nélkül sző mesét, egyszerre látom vad után futni, teljes erőből küzdeni és csendesen zihálni egy fa alatt. Szeme felragyog, mikor vért szagol, pupillája kitágul, fogai villannak, és a ragadozó cserkészni kezd. Látom, érzem lopakodni, fűben hasalni, lassan közeledni. Nem rejti magát, mégis rejtve marad, megismerni lehetetlen, szándékai csak sejthetők, de biztosan nem tudhatók.

Mégis vonzza tekintetem, és amikor szemébe nézek, egy másodpercre látok az ő szemével és a világ már nem az, amit eddig éltem és szoktam. Megnyílik, a mélység ijesztő és csábító, a kontúrok elhalványulnak, új színek elevenednek meg, sötét lesz, mi eddig napfényben fürdött, és fénybe borulnak az árnyas sarkok. A gömbölyű elgurul, és minden, mi eddig biztonságosnak tűnt, most csupán csak leheletfinom pókfonálon lóg, amit harmatcseppek díszítenek, mindben ott a végtelen és súlyuk mégis lehúzza őket. Egy pillanat alatt lesz a nappalból éjszaka, sötét, puha és körülölel, ismeretlen félelmet ébreszt, csillagokat fürkészek a végtelen égbolton. Az éjszaka fekete, mint a gepárd könnyei és érzem lecsorogni arcán őket, sosem tágító, mindörökre odakívánt fájdalmat és alázatot.

S mikor megérint a gondolat, hogy talán értem és érzem egy pillanat törtrészére mindazt, ami őt nyomasztja, amivel nap mint nap megküzd, talán látom a harcost és a szentet is. Látom, ahogy figyel, érez, dönt és lát, emlékei átfutnak agyamon, de nem láthatom őket, csak lenyomataik elmosódott foszlányait.

Belekortyolok az italba. Égeti a torkom, szétárad az ereimben, forogni kezd a világ. Félek lehunyni a szemem, mert nem akarok kilépni ebből a bűvvilágból, mibe éppen csak bekukucskáltam egy kis ablakon át, mégsem tudom nyitva tartani. Világom csak szabadnak hiszem, lehunyt pilláim mögött még látom, ahogy a gepárd még visszanéz rám, mielőtt magányosan elsétálna.
- Visszajön még? - suttogom magam elé.
A bárpultos rámnéz, tekintete csendesen mosolyog, nem válaszol. Végül mégis megszólal:
- Nincs üzenete, hölgyem.