Keresztet még sohasem vetettem mellkasom felett,
De azon a sötét magányos éjen, ez is bekövetkezett.
Imádkoztam egy szebb jövőért,
Egy boldog, vidám életért.

Egy olyan emberért, aki velem van,
Jóban s egyaránt a rosszban.
Aki felsegít, ha néha elesek,
Akivel mindent átélhetek.

A csend békességét,
Az éj szépségét,
A szív igaz dobbanását,
A szerelem valósságát.

Imám már-már fohászba torkollott,
Miután sok ember vágyakozott.
Mennyi az esélye hogy nekem teljesül?
Oly sok mindenen mentem keresztül..

Sok jót tettem eddig életemben,
De el is tévedtem a rengetegben.
A fényt követve mindig visszataláltam,
De nem tudom, most merre járhattam...

A fényért fohászkodom,
Újra éledjen kis világom!
Egy hős megmentőért,
Egy szerelmes szívért!

Könnyek harcoltak arcomon,
Melyik haljon meg ajkamon.
Már nem folytattam imámat,
Álomba kezd ringatni a bánat.

Nem láttam értelmét a szónak,
Beteljesülését a vágynak.
Kínok, kételyek közt hajtottam fejemet álomra,
S vártam, hogy a fohászom váljon valóra!

Még a hold fényében ébredtem,
És annyira reménykedtem.
Valami jóra, valami mennyeire,
Hogy nem várok a semmire.

Fohászom meghallgatást kapott,
A Fenti magamra nem hagyott.
Elhozta nekem a megváltót,
A hős szerelmes, hódolót.

Mosoly váltotta fel könnyeimet,
Már érezni lehet szívemet.
A kő széthasadt, teljesen,
S patak halad sebesen.